Kedves Naplóm!                    Szebtember.4

Valami rettenetes dolog fog ma történi.

Nem tudom,miért írtam ezt.Ez hülyeség.NIncs okom rá,hogy feldúlt legyek,de minden okom megvan a boldogságra,mégis....

Mégis itt ülök hajnali fél hatkor,és rettegek.Folyamatosan azt mondogatom magamnak,hogy csak az időzónák miatt vagyok megzavarodva.De ez nem magyarázza meg,hogy ennyire rémült vagyok.Ennyire elveszett.

Tegnapelőtt,miközben Judith nénivel és Margarettel jöttünk hazafelé a reptérről,furcsa érzésem támadt.Amikor befordultunk az utcánkba,hirtelen arra gondoltam:,,Anya és apa otthon várnak.Fogadok,hogy a tornácon lesznek,vagy a nappali ablakból figyelnek.Biztos nagyon hiányoztam nekik"

Tudom,hogy hülyeség.

De még akkor is így éreztem,amikor megláttam a házat és az üres tornácot.Felszaladtam a lépcsőn,megprobáltam benyitni,és még a kopogtatóval is bekopogtam.És amikor Judith néni elfordította a zárat,bevatettem magam az ajtón,és fülelni kezdtem az előszobában,azt vártam,hogy anya mindjárt lejön a lépcsőn,vagy apa kiszól a dolgozószobából.

És akkor Judith néni nagy robajjal a földre ejtette mögöttem a bőröndjét,majd sóhajtott egy hatalmasat,és azt mondta:,,hát,itthon vagyunk."Margaret nevetett.Engem pedig borzalmas érzés öntött el,a legrosszabb életemben.Még soha nem éreztem magam ilyen végtelenül,reménytelenül elveszettnek.

Itthon.Itton vagyok.Miért hangzik úgy,mintha hazugság lenne.Itt születtem,Fells Churchben.Mindig is ebben a házban laktam,mindig.Ugynaz a jó öreg hálószoba fogad.Ott van az égésnyom a padlón emlékeztetőnek,hogy Carolinenal titokban megpróbáltunk elszívni egy cigit ötödikben,és majdnem megfulladtunk.Ha kinézek az ablakon,látom a birsalamfát,amire Matt és a fiúk két éve felmásztak hogy belógjanak a szülinapi ottalvós bulimra.Ott az ágyam,a székem.az öltöző azstalkám.

De most minden furcsának tűnik,mintha nem ide tartoznék.Én lógok ki innen.és az a legrosszabb.hogy úgy érzem,mintha tartoznék valahova,csak azt nem tudom hova.

Tegnap túl fáradt voltam,hogy elmenjek az évnyító eligazításra.

Meredtih elkérte az órarendemet,de nem volt kedvem beszélgetni vele.Judith néni mindenkinek azt mondta,aki hívott,hogy kifeküdtem az időzóna-változástól,és alszom,de vacsoránál furcsa arzkifejezéssel figyelt.

Ma viszont találkoznom kell a többiekkel.Úgy beszültük meg,hogy a parkolóban találkozunk iskola előtt.Ezért vagyok ilyen rémült?Talán tőlük félek?

Elena Gilbert abbahagyta az írást.Az utolsó mondatra meredt,majd megrázta a fejét,és a tolla megállt a levegőben a kicsi,kék bársonyfedelű könyv felett.Aztán hirtelen mozdulattal felkapta a fejét,és a nagy,félköríves ablakhoz vágta a könyvet és a tollat,ahonnan ártalmatlanul hullotak le,és a kárpitozott ablakpárkányon landoltak.

Az egész olyan végtelenül nevetséges volt.

Mióta fél ő,Elena Gilbert attól,hogy emberekkel találkozzon?

MIóta fél bármitől?Felállt,és dühösen belebújt selyemkimonójába.Még csak rá se pillantot a cseresznyefa öltözőasztalka feletti díszes,antik tükköre.Tudta,mit látna.Elena Gilbertet,a űvös,szőke,karcsú divatdiktátort,akire minden fiú vágyik,akivel minden lány szívesen cserélne.Továbbá akinek ebben a pillanatban szokatlan mogorvaság ül az arcán,és ,egfeszül a szája.

Egy forró fürdő meg egy bögre kávé,és megnyugszom,gondolta.A mosakodás és öltözködés reggeli rutinja lecsillapította,és szívesen elpiszmogott vele,kénylemesen átválogatva új,Párizsból hozott ruháit.Végül egy halvány rózsaszín felsőre és fehér vászonsortra esett a válsztása,amiben úgy nézett ki,mint egy bazsarózsa.Ennivaló vagyok, gondolta,és a tükörből egy magában egy mosolygó lány nézett vissza rá.A félelem elpárolgott,és a feledés hpmályba veszett.

-Elena!Merre vagy?Elkésel az iskolából!-A szavak alig halhatóan szűredtek fel odalentről.

Elena még egyszer végighúzta a kefét selymes haján,amit egy sötét rózsaszín szalaggal fogott össze.Majd felkapta a hátizsákját,és lement a lépcsőn.

A konyhában a négyéves Margaret gabonapelyhet evett,Judith néni pedig éppen odaégetett valamit.Judith néni az a fajta nő,aki mindig kicsit idegesnek tűnik;vékony,finom arca van és világos vékony szálú,kócos haja,amit hátrasimítva hord.Elena puszit nyomott az arcára.

-Jó reggelt,mindenkinek!Bocs,de nincs időm reggelizni.

-De Elena,nem rohanhatsz el evés nélkül.Szükséged van a proteinre...

-Majd veszek egy fánkot suli előtt-vágta rá Elena.Nyomott egy puszit Margaret hirtelenszőke fejére is,majd megfordult,és elindult.

-De Elena...

-És valószínűleg Bonnie-hoz vagy Meredithhez megy iskola után,úgyhogy ne várjatok rám a vacsorával!Sziasztok!

.Elena...

De Elena már a bejárati ajtónál járt.Becsukta maga mögött,elvágva Judith néni tiltakozását,és kilépett a tornácra.

Majd megtorpant.

Minden hajnali rossz érzés visszatért.Az aggodalom,a félelem.És a bizonyosság,hogy valami rettenetes fog történni.

A Maple utca kihalt volt.A magas,viktoriánus házak furcsán,némán álltak,mintha üresek lennének,mint az elhagyott díszletházak forgatás után.Úgy néztek ki,mintha nem lennének odabent emberek,de tele volnának különös,leselkedő dolgokkal.Erről van szó; valaki figyeli.A feje felett az égbolt nem kék volt,hanem tejfehér és áttetsző,mint egy hatalmas,fejjel lefelé fordított tál.

A levegő egyre fulasztóbb lett,és Elena biztostra vette,hogy valaki nézi.Egy sötét foltot pillantot meg a ház előtt álló öreg birsalmafa ágai között.